A szennyvízelvezetés minden önkormányzat kötelezettsége és szükséges feltétele a környezetvédelemnek és a város tisztaságának megőrzésének. Budapest több mint másfél évezredes történelme során a csatornarendszer és annak megszervezése különféle módszerekkel fejlődött. A rómaiak idején a városban vízvezetékeket és csatornákat építettek. A 19. században a középületekben és lakóházakban megjelentek az öblítős vécék. Az eső- és szennyvizet egy csatornarendszeren keresztül gyűjtötték össze, és a Dunába vezették, olvasható a budapest.name oldalon.
A veszélyek elleni küzdelem
A középkorban széles körben elterjedtek a vízvezetékek és a vízemelő szerkezetek. 1416-ban a budai királyi vár vízügyi létesítményeit építették meg, Mátyás király uralkodása idején pedig mozgó szerkezetek elvén működő vízvezetéket létesítettek. Ennek ellenére a szennyvíz az utcák kövezetén folyt, és veszélyt jelentett a városlakókra. A Pesten és Budán felgyülemlett víz patakokban ömlött le, és bűzös mocsárrá alakult. Hogy legalább részben megoldják ezt a problémát, 1749-ben a Rákos-árok szabályozását hajtották végre. 1790-re az árok már alig létezett, kivéve a Budai Vár oldalán vörös márvánnyal kirakott szakaszt. Az oszmán megszállás után a város belső részeiben föld alatti csatornák jelentek meg, eleinte az esővíz elvezetésére, majd később a szennyvíz elvezetésére is.
A budapesti általános csatornázás előtti időszakban a csatornák építése a lehető legrövidebb úton igyekezett a Dunához vezetni a vizet. Pesten a legrégebbi csatorna a Zsibárus és Kötő utcák között található, amelyet 1780-ban építettek. Nem sokkal később a Hal téren egy újabb csatornát létesítettek. Budán a csatornahálózat a hegyi vízelvezető árkokból alakult ki, amelyek az esővizet és a szennyvizet az utcára vezették. A csatornarendszer kialakításában fából és agyagból készült csöveket használtak.
Az 1838-as nagy árvíz tragikus következményei nagyban hozzájárultak a csatornázás kérdésének megoldásához a főváros vagyonvédelme érdekében. A rettenetes árvíz oka, a gátak elégtelenségén kívül, az volt, hogy a csatornák nem voltak zsilipekkel ellátva. 1860-ban terjesztették elő a csatornahálózat bővítésének és fejlesztésének terveit. Kilenc évvel később, 1869-ben az angol mérnök, Sir Joseph William Bazalgette kidolgozta a bal parti csatornák átfogó tervét. Létrehozták az alapvető hálózati koncepciót, amelyet később megvalósítottak.
1860-ban Pesten a csatornahálózat hossza 54 kilométert tett ki, míg Budán 26,3 kilométert.
Pest csatornahálózata
1869-ben Sir Morton Peto, egy angol vállalkozó bemutatta Pest polgármesterének a csatornázási probléma megoldására vonatkozó tervét. A vállalkozó kész volt 250 000 fontot befektetni a főgyűjtők építésébe. A terv figyelembe vette a Duna szabályozásának és a terep topográfiai jellemzőinek lehetőségét. Mivel Pest egy nagy medencében helyezkedik el, amely a Duna felé lejtős dombokkal határos, a főgyűjtőket különleges módon tervezték meg. A város kombinált csatornarendszerrel rendelkezett, amelybe a háztartási, ipari és szennyvizet egy szakaszba engedték. Pesten az első vízvezeték 1868-ban épült William Lindley mérnök tervei alapján.
A budai oldalon a hegyi vízelvezető árkok szolgáltak az eső- és szennyvíz elvezetésére. 1873-ban az Ördög árkot lezárták, hogy megakadályozzák a bűzös szagok levegőbe kerülését. Azonban egy hirtelen kezdődő heves esőzés 1875. június 25-én felszakította az árok boltozatát. A helyreállított Ördög lett Buda legfőbb vízelvezető csatornája. Reiter tervei szerint az első gyűjtőcsatornát, amely összekötötte a csatornákat, és lehetővé tette azok lezárását az áradások elől, a Duna pesti oldalán építették meg. Ennek eredményeként Pestet megvédték az 1876-os árvíztől, míg Buda nagyon eláradt.
Pesten a zárt csatornák vizét gőzszivattyúkkal szivattyúzták a Dunába. A Lajosh Lechner által 1876-ban tárgyalt projekt alapján a főgyűjtő és a szivattyútelep kapacitása 27 m³/s-ra nőtt. Ennek az előrelátásnak köszönhetően a gyűjtőrendszer minden pesti igényt kielégített.
1889-ben megkezdődött a fővárosi központi szivattyútelep építése, amely 1894-ben fejeződött be. Hat nagy szivattyú pumpálta a szennyvizet Pestről a Dunába. Minden pár egy 200 lóerős gőzgéppel működött. 1907-ben 25 kilométer hosszú gyűjtőcsatornákat építettek ki.
Buda csatornahálózatának kialakítása
Budán az elsődleges szivattyúállomást és a főgyűjtőt 1917-ben építették meg. Az állomást elektromos meghajtással szerelték fel, és úgy helyezték el, hogy a szennyvíz beáramlása ne veszélyeztesse a budaui vízmű kutakat. A fő gyűjtőpontot a Villányi úton szintén 1917-ben emelték.
Az első világháború után Budapesten építési fellendülés kezdődött. Az új csatornázási létesítmények kielégítették a nagy keresletet. Ebben az időszakban épültek meg az Angyalföld és Kelenföld szivattyúállomások, valamint Kelenföld és a külső kerületek csatornarendszere. A rendszer bővítése mellett a meglévő hálózat karbantartása is fontos feladattá vált. 1916-ig a csatornarendszer tisztítását és javítását a helyi hatóságok végezték vállalkozói szerződésekkel. A munkát kézzel végezték, évente csak 1000 öl (kb. 1900 m) csatornát tisztítottak meg. 1928-tól három független szervezet foglalkozott a főgyűjtők és vízgyűjtők ellenőrzésével és karbantartásával.