Mihály Keilinger egy bányamérnök, aki jelentős mértékben hozzájárult Budapest vízellátási rendszerének megszervezéséhez és kiépítéséhez. Neve összekapcsolódik a főváros szivattyúállomásának, csatornázásának és vízvezeték-hálózatának megtervezésével. Emellett Keilinger volt az első, aki a vízveszteségek csökkentése érdekében vízmérőket vezetett be, írja a budapest.name.
Első lépések a mérnöki pályán
Mihály 1860. február 27-én született Budapesten. Édesapja tiszteletben álló személy volt a városban, ugyanis a Karoli család birtokainak főkönyvelőjeként dolgozott. Keilinger, miután megkapta az érettségi bizonyítványát, beiratkozott a József Műegyetemre (ma Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem). 1883-ban, miután elvégezte az egyetemet, Mihály gépészmérnökként helyezkedett el, és szinte egész életét a főváros szolgálatának szentelte.
23 évesen kezdett dolgozni az állami mérnöki hivatalban, ahol a városi csatornázás jólétéért felelős mérnökké nevezték ki. Kezdetben csatornázási munkákat végzett, és megtervezte a központi szivattyúállomás 1200 lóerős mechanikai berendezését. A vezetőség hamar felismerte kivételes tehetségét, és rábízta Budapest vízellátási kérdéseinek megoldását. Rövid időn belül a fiatal mérnök egy olyan projektet mutatott be, amely a főváros talajvízkészletének gazdagítását célozta.
Abban az időben a Közmunkák Tanácsa komoly vitákat folytatott arról, hogyan kellene működnie a városi vízvezetékhálózatnak a jövőben. 1889-ben egy új vízellátási rendszer megteremtését tervezték Budapesten. E célból a Markó utcai gépház mellett Keilinger tervei alapján egy ideiglenes vízszűrő állomást építettek. Ez a munka olyan sikeresnek bizonyult, hogy 1893-ban a fiatal építész megbízást kapott a fő vízvezeték hálózatának megtervezésére Kaposztásmegyeren. Fontos megemlíteni, hogy a rendszer Keilinger egyedi koncepciója alapján készült, és magas szintet képviselt Európában. Üzembe helyezése után Mihályt nevezték ki a vízvezeték vezetőjévé, amely Budapest bal partját látta el ivóvízzel. A várost és környékét sújtó kolerajárvány miatt kiemelkedően fontos volt, hogy a lakosságot folyamatosan tiszta ivóvízzel lássák el. Keilinger könnyen megoldotta ezt a problémát, további négy kiegészítő vízvezetéket épített. 1894-re már az egész bal part víztisztító és szállító berendezésének működését irányította.
1895-ben Keilinger egy alagútcsatorna építésével foglalkozott. Ez a csatorna összekötötte a Palota-sziget vízgyűjtőjét a működő vízművel és a négy kúttal, biztosítva a napi 30 000 m³ vízfogyasztást. Így az 500 méteres létesítmény a Duna alatt bármilyen mechanikai segítség nélkül szállította a vizet a fő vízvezetékre.
A vízművek igazgatója
1896 február 22-én fontos esemény történt Keilinger karrierjében – kinevezték a fővárosi vízművek igazgatójává. Ettől kezdve Budapest vízellátása jelentős fejlődésnek indult. Fontos megjegyezni, hogy Keilinger ezen a poszton két alkalommal szolgált: 1896-tól 1909-ig, majd újra 1917-től 1924-ig.
Első igazgatói időszakában Keilinger üzembe helyezte a Káposztásmegyeri vízművet, amely napi 24 000 köbméter ivóvizet biztosított a főváros lakosságának. A 11 éves építkezés során négy kutat fúrtak Újpest partvonalán, valamint két korábbi próbakutat is használtak a megfelelő vízmennyiség biztosítására. 1899-ben új építkezések kezdődtek, és a beruházások keretében megépült az első és a második vízemelő létesítmény dupla csatornákkal. Így Keilinger vezetésével az egyik legszebb vízgazdálkodási létesítményt hozták létre Európában.
Az 1920-as évek elején ismét gondok adódtak a főváros vízellátásával kapcsolatban. 1923. február 10-én egy jégtörés következtében két csatorna megsérült, amelyek a vízellátás 75%-át biztosították. Ennek következtében a napi vízellátásból 100 000 köbméter víz esett ki. Keilinger és munkatársai azonnal nekiláttak a rendszer helyreállításának és kapacitásának bővítésének. 1927-ben a gőzgépeket elektromos üzemmódra állították át. A kazánházakat transzformátorállomásokkal, a szénraktárakat pedig olajtartályokkal helyettesítették.
Igazgatói pozíciójában Mihály Keilinger szorgalmasan dolgozott a főváros vízellátási rendszerén. Irányítása alatt számos vízgyűjtő létesítményt, medencét és víztornyot építettek. Ezen kívül felügyelte a vízgyűjtő létesítmények építését és a Buda-dombokra telepített erősítő szivattyúk beüzemelését. Az úgynevezett galériák helyett új típusú függőleges kutakat vezetett be, így a Szentendrei-sziget vize a Duna alatti alagutakon keresztül jutott el a szivattyúállomásokra.
Életének utolsó évei
1904-ben befejeződött a Gellérthegyen lévő 17 500 köbméteres nyomásfokozó medence építése. Ennek köszönhetően Budapest vízellátása Európában a legjobb lett. Ezzel párhuzamosan a mérnök számos tanulmányt és disszertációt publikált a „Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlöny”-ben és az „Építő Ipar” folyóiratban, amelyek a Káposztásmegyeri vízmű és a fővárosban tomboló járványok témáival foglalkoztak. Javaslatára a víz ésszerű használata érdekében vízmérőket vezettek be. Az otthonok tömeges felszerelése 1921-ben kezdődött, és három év alatt elterjedt az egész városban.
Budapestért tett hatalmas szolgálataiért Mihály Keilinger kétszer is a Magyar Mérnök és Építész Egyesület elnökévé választották (1909–1912 és 1916–1919 között). „Budapest vízellátása 1897–1900-ban és annak tanulságai” című kutatása 1923-ban elnyerte az Ernő Hollán-díjat.
1924 április 5-én Mihály Keilinger elhunyt.