Budapest híres a számos termálforrásáról és kristálytiszta vizéről, de ez nem volt mindig így. Körülbelül 500 évvel ezelőtt a városban aszály kezdődött. Ezen kívül a magyarok több járványt és higiéniai problémát éltek át a vízellátási rendszer hiánya miatt. A technikai fejlődés részeként megindult a csatornarendszerek és vízfelhúzó létesítmények építése. A lakosság növekedésével és az infrastruktúra fejlődésével Budapest vízellátási rendszere is kialakult. További részletek a budapest.name oldalon.
Vízelátás Budapesten a csatornahálózat kiépítése előtt
Évszázadokon keresztül a város vízellátása a Duna vizeire támaszkodott. A csatornahálózat hiánya miatt azonban Budapest lakói számos nehézséggel szembesültek, mivel a lakóházakban és az ipari létesítményekben nem mindig állt rendelkezésre elegendő víz. Ha magas volt a vízszint, minden rendben volt, de ha alacsony, problémák merültek fel.
A magyarok kutakból ittak vizet, illetve a folyóból is vettek. Budapesten akár vízvásárlásra is volt lehetőség, a vizet vízhordók szállították. Az 1870-es évekig körülbelül 100 vízhordó dolgozott a városban. A víz árát a folyótól vagy kúttól való távolság, illetve a nyaralók vagy magánházak közelsége határozta meg.
Időközben Budapest lakossága folyamatosan nőtt, és új infrastrukturális létesítmények épültek. Emiatt szükségessé vált egy csatornarendszer kialakítása az esővíz és a szennyvíz elvezetésére, valamint a tiszta víz kényelmes elérésének biztosítására. Azonban az 1971-1972-es években egy aszály gátolta ezt a folyamatot. Akkoriban a Duna vízszintje jelentősen csökkent, ráadásul a vízhálózat fejlesztése két évvel elmaradt a lakosság igényeitől.
A lakosság és az ipari létesítmények többet fogyasztottak, mint amit a vízellátási rendszer biztosítani tudott, ezért nem volt elegendő pénz a fejlesztésre. A város egyes részeiben egyáltalán nem volt víz, így azt termálforrásokból szállították vízhordókkal. Ez így ment egészen 1972 áprilisáig, amikor esőzések következtében a Duna vízszintje emelkedni kezdett.
A következő kihívást a 19. század második felében kitört tífusz- és kolerajárványok jelentették, amelyek az utcákon és otthonokban tapasztalható higiéniai hiányosságok, valamint a csatornahálózat hiánya miatt terjedtek. A helyiek fertőzött vizet fogyasztottak, terjesztették a városban és különböző célokra használták, ami hozzájárult a betegségek gyors terjedéséhez. Ennek következtében a magyar kormány rendeleteket hozott az utcák és házak tisztántartására: szerdánként és szombatonként a magyarok udvarokat és utcákat söpörtek, szemetet szállítottak ki a városból. Emellett úgy döntöttek, hogy földalatti csatornakollektorokat és csöveket telepítenek a víz összegyűjtésére, szűrésére és az infrastruktúrához történő szállítására.
Az első budapesti vízvezeték építése
Már jóval a vízellátási rendszer kiépítése előtt a budapesti kormány célul tűzte ki, hogy a legrövidebb úton vezesse a vizet a Dunától. 1869-ben az első föld alatti vízellátó csatorna tervét Sir Morton Peto, angol vállalkozó és mérnök mutatta be. Terve szerint a csatornaépítés költségei 250 000 fontot tettek ki. A projekt kidolgozása során alaposan megismerkedett Budapest topográfiai sajátosságaival.
Mivel a város dombos területen helyezkedik el, amelyet a Duna vesz körül, a mérnök olyan szabad helyszínt választott, amely megfelelő természetes környezettel rendelkezik az elsődleges csatornakollektorok elhelyezésére. Elképzelése szerint a város csatornahálózatát egyetlen vízellátási rendszerbe kellett egyesíteni, amelyben a háztartási és ipari szennyvíz, valamint az esővíz egy ponton keresztül áramlik. Budapest városvezetése a projektet egy szakértői bizottsághoz továbbította. Ennek eredményeként 1868-ban megépült az első vízvezeték Budapest keleti részén, Pesten.
A vízellátási rendszer fejlődése
Az első csatornakollektorok telepítése után a mérnökök elkezdték kiépíteni azokat a város minden részén. Ez nemcsak a lakosság tiszta vízzel való ellátását, hanem a szennyvíz összegyűjtését is lehetővé tette, és Budapestet az 1876-os árvíztől is megvédte. Akkor a zárt csatornakollektorokban lévő vizet gőzszivattyúkkal lehetett a Dunába vezetni.
1889 és 1894 között felépült Budapesten a központi szivattyúállomás, amely így működött: hat szivattyúpár szivattyúzta a szennyvizet, amely Pestből érkezett a Dunába. Minden szivattyúpár működését egy 200 lóerős gőzgép szabályozta. 1907-re 25 km hosszú kollektorokat építettek, amelyek a központi állomáshoz csatlakoztak.
A budapesti vízellátási rendszer következő fejlesztési szakasza a második világháború befejezése után kezdődött, a meghatározó tényező pedig az építési fellendülés volt. A lakosság növekvő vízigényének kielégítéséhez új csatornarendszerekre volt szükség. Ezért az 1946-1947-es években megépítették az Angyalföldi és Kelenföldi szivattyúállomásokat, és befejezték Budapest néhány kerületének csatornarendszerét.
Ezenkívül az mérnökök fontos feladata volt a vízellátási rendszerek megfelelő karbantartásának biztosítása: a csatornák rendszeres ellenőrzése, tisztítása, hibák és meghibásodások feltárása, valamint azok megszüntetése. Ezt a munkát az önkormányzatok megbízásából cégek munkatársai végezték.