János Vilmos az a személy, akinek Magyarország fővárosa a vízellátását köszönheti. A bányamérnök számos kutatást végzett a Duna medrében, és kidolgozta a vízvezeték-rendszer forradalmi elképzelését. Erről részletesebben a budapest.name oldalon olvashat.
Gyermek- és ifjúkor
János 1829. január 10-én született Bokson. Apja középiskolai tanárként dolgozott, és ő szorgalmazta, hogy fia tekintélyes képzésben részesüljön. Az ő támogatásával János beiratkozott a bécsi Műszaki Intézetbe. 1848-ban megszakította tanulmányait, mivel belépett a Nemzetőrség soraiba. Szolgálata során részt vett a Krassó megyei bányászvárosok szerbek és románok elleni védelmében. 1848 végén beiratkozott a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémiára. Azonban már 1849-ben katonának állt, és tüzérként részt vett a szabadságharcban. Az első világháború befejeztével visszatért Selmecbányára, és befejezte tanulmányait.
Mérnöki karrierje fejlődése
Az egyetemi tanulmányai során Vilmos szoros barátságot kötött Viktor Maderspach osztálytársával. Ennek köszönhetően 1853-ban Ruszkabányán barátja gyárában kezdett el dolgozni bányamérnökként. 1855-ben feleségül vette Viktor húgát, Antoniát. Miután a gyárat eladták, Vilmos a felesége családjának fémfeldolgozó üzemét vezette. Hamarosan kiderült, hogy az üzlet nem hoz nyereséget, ezért János Hunyad megye főmérnöki posztját vállalta el.
1866-ban Vilmos és felesége Budára költöztek, majd hamarosan a pesti „Chór & Wein” nyomdánál helyezkedett el. 1869-ben szerencséje volt segédmérnökként dolgozni William Lindley mellett, aki Pest első ideiglenes vízvezeték-hálózatát tervezte. Amikor 1873-ban Pest és Buda egyesült és Budapest létrejött, megalakították a Vízügyi Hivatalt, amely 1889-ig működött, és első vezetőjének Jánost nevezték ki. Ebben a pozíciójában először innovatív hidakat épített Pesten, majd megkezdte a vízvezeték-hálózat kiépítését.
Lindley kollégájával ellentétben, aki a növekvő város vízellátásának problémáját mesterséges Duna-vízszűréssel akarta megoldani, Wein figyelembe vette Budapest kedvező geológiai adottságait, és a Duna kavicsos medrének természetes szűrőrendszerét javasolta. Elméletét számos vizsgálattal és tudományos előkészítéssel támasztotta alá.
Első projektje a vízmű ideiglenes bővítése volt 1878-1879-ben. A munkálatok során 597 méter hosszú vízszintes csőrendszert építettek, amely természetes úton megszűrt vizet gyűjtött. A kapacitás bővítésére azért volt szükség, mert a város vízvezeték-hálózatának hossza elérte a 170 kilométert. 1880-ban egyedi vízművet tervezett és épített, amelynek gépterme a mai napig működik a Duna partján Újlakon. Ugyanebben az időben épült Wein ötlete alapján egy másik vízmű Budai lakosok számára.
János tervei nemcsak a város igényeit elégítették ki, hanem figyelembe vették annak domborzatát és várható fejlődését is. Budapest hat zónára oszlott, a vízellátást két víztározó biztosította. Amikor a pesti oldalon megkezdődött a parlament építése, a gépházat és a kutakat kezdetben északra helyezték át, de ezek az ideiglenes intézkedések nem feleltek meg a gyorsan növekvő város igényeinek.
1884-ben a tehetséges mérnök bemutatta a hatóságoknak az állandó vízvezeték tervét. Bár Wein néhány hónap alatt elkészítette, az egyeztetés 1892-ben kezdődött meg, és az építkezés 1893-ban kezdődött. János nem tudta befejezni az építkezést, mivel 1896-ban nyugdíjba vonult. Helyét Mihály Kailinger vette át. Nyugdíjas éveiben János aktív közösségi életet élt. 1908. április 2-án asztmában hunyt el.